Tibeti gyógyászat

"Nincs kezdet és vég, mindig volt és lesz"!

Utak…

Néha gondolatban visszamegyek, eleven gyermekként a játék birodalomban volt a legjobb hely.
Az iskolák már beégtek, tudatosan gyömöszölték a dogmákat, felkészítettek valamire.
A nagybetűs élet adott édeset-keserűt egyaránt, nekem megmutatta, minden viszonylagos, most már látom a vázat.
Az élet tanulságai az utóbbi évekre sűrítődtek, a „színpadon” minden lejátszódott és játszódik, folytonosan.
Mentem és hajszoltam a semmit, fokozatosan rájöttem tévúton haladtam.
Mutatták az irányt, a régtől megcsömörlöttem, az új nehéz, rögös, de nemes.
A tanulság, semmit nem hozhatunk ide a világra és úgy távozunk, hogy nem viszünk semmit, fontos az, amit adunk egymásnak, mit tanulunk, tanítunk, alkotunk.
Ha lelkiismeret furdalás nélkül, mosolyogva távozunk, a mindenség és a lelkünk gazdagodott.

Egyensúly!

Minden létező, a viszonylagos anyag, a tér, a szellem, teljes harmóniában működik, ez az univerzum.
Az életünk minősége attól függ, hogyan teremtjük meg testi és lelki egyensúlyunkat, gondolatainkkal, elfogyasztott étellel-itallal, azok mennyiségével, minőségével.
Minden tevékenységünkkel építjük-romboljuk környezetünket, gondolatainkkal és tetteinkkel egyaránt, aberrált elme szüleménye az, hogy majd technikai fejlődésünk eredményeként egyszer elhagyhatjuk Anyaföldünket, nekünk a teremtő itt adott életteret és feladatot, megteremteni az egyensúlyt.
A vágyat, haragot, irigységet, meg kell zaboláznunk, együtt, egymásért, összhangot alkotni minden szinten, és akkor tudni fogjuk mi a létezés értelme!

Értelmetlen?

Azt mondod nincs sok értelme,
ha szigorúan vesszük,
 mostani elbírálás szerint, valóban.

De én nem így veszem,
azt mondom tovább,
minden rosszban ott a győzelem íze,
ami kiegyenlíti a látszólag rosszat.

Bottal mehetek, vánszorogva,
nehéz terhet cipelhetek,
ma borús az ég, esik, tisztulás,
holnap kisüt, itt a remény,
fölugrok a hátára, kapaszkodom.

Hatalmas erő a szeretet,
legyőzni nem lehet
néha a szakadék szélén állok,
és akkor belül a mozdulatlan
középpontban megszólal Ő, ugorj,
ugrom, alattam tiszta víz, úszom,
partot érek, és megyek tovább!
 

Megoldás!
Mozdulatlan, egyhelyben toporgás,
olyan szinten keresik ahol még mélyebb a láp,
húz, még jobban lehúz.

Mások is úgy vélik ez már csak így megy tovább,
majd mély álomból ébredeznek,
mikor és hol, én nem tudhatom.

Egy új mag, már a gyökér is más,
friss új,”innen” átvinni valamit,
kérdéses!

Mit keresek?

Száguldoznak gondolat rengetegek,
gigászi erővel, hullám hegyen-völgyön át,
mit keresek én itt?


Ami megérint azt falom eszeveszett erővel,
mintha a tudás mások írásaiból jönne felém,
jön is, mutat valamit, újjal.


Kihozza a rejtett ezredévek titkos mélységeit,
átélve az anyag-világ kín-keserves bugyrait,
kérve a megváltót, segíts!

Átélni bűnt-bűnhődést,
átérezni társak feldolgozatlan,
tehetetlen dühkitöréseit,
fiatal testet öltött egyedek korai búcsúját,
mind megannyi kőbezárt valóság.


Keresem a választ magamban,
valahol elrejtve bennem leledzik,
lassan nem tolakodva érik,
s előjön e-világra.

Anamé…


Nem tudom ki vagy,
 de ismerlek, régtől fogva,
 először vegyes érzelmekkel olvastalak,
nem hittem igazad.

Ennyi fertő, mocsok, bűn-bűnhődés,
övön aluli ütésként hatott rám,
elgondolkodtatott, miért beteg a mai világ,
tudtam az ok-okozat mi magunk vagyunk,
nem hittem, hogy valaki így szemembe köpi.

Változásban élünk,
jó látni te is egy hírnök vagy a mocsárban,
így lépegetünk a tisztásra együtt!

Két tűz között!

Két érdek két oldalról támaszt,
különböző tőről fakadnak,
egyik sem üdvös,
mindkettő diktatórikus hajlamú.

Egy felöl a pénz, onnan az erőszak,
az ártatlanok pedig elmennek,
álljatok fel és egyesüljetek.

Szeretetben győzzétek le a gonoszt,
fegyverek nélkül,
cserélni kell mindenhol az elöljárókat,
nem pedig a népet!

Tornácos…

Boltíves, fehérre meszelt tornác,
A járás vörös színű téglán csendesen oson,
Mézeskalácsos ici-pici házikó,
Cserépkályha mosolyog a melegben.

Samottos tűzhelyen fortyog lassan az étel,
Illatot ad a langalló és a kenyér,
Finom sonka sül, komótosan.

Künn kapirgálnak a lábas jószágok,
Csipegetik a magot,
Amott elégedetten röfög két coca,
Tele hassal szuszogva pihennek.

Elcsendesedik a kis ház s az udvar,
Cirmos cica álmosan dorombol a padkán,
Beni kutya néha jelzi,
Itt ám én vagyok az úr, vigyázzatok.

Lepihennek a jó gazdák is,
Vigyázzák egymás álmait,
Alszik a ma, töltődik holnapra.

Ráébredni!

Ki vagyok én, ki vagy te,
Nem vetítem ki rád azt, amit nem szeretnék,
Te sem vetítsd rám.

Rögös az út, amire idáig elérünk,
Ráismerni önmagunkban rejtőző Istenre,
Nem külvilágban kutatva keresni.

A bennünk érlelt bűnt feloldani,
Nem büntetni, könnyű úgy tetszelegni a hatalommal,
Hogy a pallos mindig készen áll.

Egymást felemelni, segíteni,
Mutatni mire vagyunk alkalmasak,
A sikerélményt átélni, büszkén nézni rád és önmagunkra,
Egymás társteremtőivé válni, ez a feladatunk.


 

Nincs vezér!

Leomlanak a falak,
Az akadályok átalakulnak
Úgy lépek hozzád,
Hogy szeretlek,
Segítsük egymást.

Nincs szükségünk pénzre,
Politikára, dogmákra, iránymutatásra,
Csak egymásra.

Megőrizzük mindazt, amely előrevisz,
Tudásunk legjavát adjuk,
Így egyre fejlődünk,
Ki-bejárunk a dimenziók között,
Összekapcsoljuk az egyet.

Megvalósítjuk a lényeget,
Mert a cél egy,
Együtt lüktetünk a mindenséggel,
A jövőnk itt ül a mában, tettre készen!


Holisztika!

Az anyag világban,
Állomány”és a „nyáj”,
Kétségek között vergődik,
Félre vezették, kis híján a falnak.

A kritikus tömeg még nem kész,
Sok az önjelölt vezető,
Badarságokat beszélnek,
Védik a „nyájat”, ők csak bégetnek,
Már világosodik.

Megnyílnak a csatornák,
Dolgoztunk, dolgozunk, sokat,
A kapcsolatért, létrejött,
Most mértékkel kell tenni,
Megfontoltan, szívből.

Néha szaggat a fáradság,
Ezerrel húzza, tépi a szálakat,
De el nem szakítja,
Bár mily vékony is,
A hit végtelen, nyertes.



Pénz?!

Kinek sok van, még többet akar,
Eladja lelkét további két garasért,
Igényes ember ad a munkájára, ma,
Holnap is, nincs lazítás,
A lelkiismerete nem engedi.

Róma szerint mi kell a népnek,
„Cirkusz és kenyér”,
Száraz, jó kemény,
Mindent bevesz a gyomor,
Talán megemészti.

Ma megkértek ne akarjak, bankba utaljuk,
Holnap teljesíteni kell, mert az már fontos,
Holnap meglátom, lehet e így?!

Megfáradt hétköznapok!

Panaszok áradatai zúgnak,
csapódnak, a hétköznap páncélján,
a remény vajúdik, kétségek közt matat,
keresi a megoldást, segítséget remél,
ha nem leli fel ad mindent.

Menni és menni, tovább keresni,
megvan, csak valamelyik láda fia rejti,
a tettek előhozzák, gondolatok ráébresztik
a jelen vándorát, érdemes.



Szobor vita…

Parttalan, pitiáner képviselő-politikusi vita,
mi a ti feladatotok, talán képviselni a múltat,
a jelenben pedig a jövőt, embertársaitokat
és az életet.

Nem pedig ellentéteket szítani,
tovább növelve a megosztottságot,
„oszd meg és uralkodj”,
letűnt primitív szemlélet.

A két szobor elfért volna egymás mellett,
vagy kicsit máshol, békében,
mindkettő megérdemli.
Ti pedig kik idáig jutottatok,
készüljetek, mert magatok teremtitek
a „fészket” önmagatoknak.

Teremtés!

Ó Uram, valamit elrontottunk,
tudom, a mérleg legyen egyensúlyban,
de ma már túl sok az élősködő,
parazita, vízfej és szaporodik.

A mérleg nyelve nincs egyensúlyban,
itt valamit tennünk kell, de íziben,
Uram egyenes derékkal és háttal,
tegyünk rendet, tanítsuk őket újra a munkára,
becsületes tiszta munkára,
amely építi a lelkeket és a földi világunkat.




Nehéz nap!

Fáradtan mászik a mutató,
éjjel a pihenés idejében,
fáradt a test, fáradt a lélek,
lesz e siker öröm,
csillognak e majd a szemek?

Hajnalban rakoncátlanodik a működés,
győz az akarat, a kezelés délelőtt hullámzik,
halad a döntés, délidőben már emelkedik
a hangulat, remény.

Kora este illan a fáradtság,
bíznak ők egymásban,
teszik dolgukat, fordítják a kereket,
nyikorogva mozdul, hull a rozsda,
halomra, szél fújja, mi pedig
haladunk a viharral szemben,
már-már mosolyogva!

Állapotos föld!

Édes terhet hordoz az „Anya”,
régtől cipeli, vajúdik,
játszik az idővel,
fontolgatja itt e az idő.

Lassan eljő, megszületik a várva-várt gyermek,
a”kritikus tömeg” már nagyon várja,
itt-ott még hatalmi harcok dúlnak,
de már csendesedik.

Nagy igény van az újra, másra,
jobbra, megfáradt a teremtés,
engedte tombolni a fájdalmat,
tudatta ilyen is létezik a létforgatagban, nem kevés.
Örömmel, bizalommal várjuk a „jövevényt”,
mindnyájan levetjük a divatjamúlt ruhát,
felöltjük a „tisztát”,
dolgos tettek közben, majd betoppan!

Száguldó értelem…

Hatalmas iramban haladunk,
 mégis lassúnak tűnik,
egyesülnek a gondolatok,
egyet és a mást ötvözik,
gyúrják tiszta masszává,
a tekintet összeforr, emelik a tudást.

Hol vagy-vagyok, miért,
értelmet nyer a vonzás,
itt voltunk, ott-oda megyünk,
elmondjuk, amit szükséges,
kiegészül, nő az erőnk,
alakul a ma.

Eljött a tettek ideje,
kristály lesz a gondolatból,
képlékeny még a massza, de
már érződik, amire várunk!
Kell a holnaphoz, minden, ami elmúlt
és minden, ami van.

Küldetés tudat!

Létező valóság, nincs felhangja,
a nehézségek ellenére tudja feladatát,
sejtszinten érzi mi az élete célja,
teszi legjobb tudása szerint, mind jobban.

Elfogadja sorsát, nem vezet, segít,
átéli mindazokat, melyeket már többször
felejtett, újra és újra felfedezi, örömmel,
nyílik a tudástár, végtelen.




Nehéz éjszakák!

Önmaga levében forr a hétköznap,
súlyos kérdés dönteni,
 megtalálni a követendőt,
felerősödött a kór,
nem segít a modern,
bízni az ősi hagyományosban,
hiteltelenül nem lehet.

Nehéz választóvíz a kétség ma,
megkérdezni a belső hangot,
hidd, hogy válaszol,
ha nem azonnal, majd egy
váratlan pillanatban betoppan.

Fogadatlan prókátorok ítélkeznek,
csodálkoznak a kátyúban.
Az ősök üzenetei megfontolandóak,
ők átéltek már olyan világokat
melyek tökéletesnek hirdették tudásukat,
összeomlottak, grammos súlyok alatt.




Várunk!

Már több mint negyedik
 hóban lépett fejlődésed,
szégyenlősen vagy huncutságból
nem mutatod női-férfi mivoltod,
mosolyogva úszol az élet vízében.

Gyűlnek a kellékek,
melyeket rég láttunk,
örömmel képzeljük veled a holnapot,
önfeledt kacagásod már haljuk,
és finom baba illat érződik, ott
ahol majd leszel.


Vár az élet, kiéhezett világ
vágyik az újra a jóra, jobbra,
elindultál „odaátról” felvértezve
a földi létre, megváltoztatni azt,
amit szükséges, nyár havának végén,
majd mosolyogva várunk, mindannyian.

Adó kikelet!

Ébredeznek a virágok,
 növények,bontják rügyeiket,
éltetik fennhangon a tavaszt,
éledeznek a tücskök,
kik egész télen henyéltek a jó
 meleg hangyabolyban.

Megkezdődött a ciripelés szezonja,
kipostázták az őket megillető különböző adókat,
súly, építmény, egyéb,
szorgos hangyák nem értik mi célból,
ők az adózott pénzükből építették a bolyt,
abban a tárolókat,
miért kell ezért fizetni?

Vízfejű tücsök mesterek mondják,
mert abból épülnek az utak, közművek,
az ország, igen, de utána ugyanúgy kell
 a használatért fizetni, sőt a felvett
tücsök hiteleket is nekünk kell fizetni,
a mi hiteleinkbe pedig belerokkanunk.

Szorgos hangyák dolgoznak tovább,
morogva fizetnek, sok a bolyban
az elesett beteg, őket is gondozzák.
Gondolkodnak, mélyen építgetik az újat,
hiszik eljő az idő mikor tücsök
zenészek térden állva könyörögnek
a betevő falatért, adnak nekik,
de közben tanítják őket dolgozni!

El-innen!
Aberrált közegből származó hír,
ki kell vágni az akácfákat, mert nem őshonos,
igen a kukoricát, burgonyát, paradicsomot,
 paprikát és még sok mást.

Agyament gondolatok születnek,
félresikerült emberek agytekervényei romlottak,
itt segíteni nem lehet,
a természet feladata a hibás gének kijavítása,
a mi feladatunk pedig átnézni rajtuk,
majd az ördög viszi őket fűtőnek.

Kokárdás ünnep!

Márciusi, tavaszi küzdelem volt akkor,
Az elnyomó hatalommal,
Más népek segítettek leverni a vágyat.
Oda vissza-ment a harc, értelmetlenül,
Semmit mondó kiegyezéssel, diktátumokkal.

Területszerzés, érdekek, birodalmi gőg,
Kis népek, nemzetek sárba tiprása,
A mai napig létezik.
Ez a modernkori történelem kórképe,
Ami az egyiknek ünnep a másiknak gyász.
Vessük le a gyűlölet ruháit,
Öltözködjünk egyszerűen, öleljük meg egymást,
Érjenek össze, kezek, tekintetek, mondjuk ki bátran, Szeretlek!







Ősök üzenetei!

Az eltűnt múlt nyomai itt vannak, bennünk,
Csak elő kell hívni, megkérdezni,
Választ ad mindenre.
Ez a modern világ, technikailag megkönnyítette
Az életet, de a lelket, testet megnyomorította.

Tömegek céltalan imbolyognak,
Kapaszkodó után nyúlnak, nem lelik,
Mert a javak, enyém, tiéd, fogva tartják.
Engedd el-e hívságokat, tedd le a kardot,
Nyújtsd kezed szomszédodnak,
Adjatok egymásnak tiszta vizet.

Aki megbotlik, fogadja az ölelést,
Aki nem, adja, mert holnap ő is léphet tévesen.
Dolgozzatok egymásért, a természetért,
Szívetek mindig nyitva álljon,
Ne féljetek a megoldás bennetek van,
Csak ezt üzenik az őseink ma, nekünk!

Volt barátok!
 
Volt dáridó, pinceszer, születésnap,
 névnap, kapuzárási pánik, volt önfeledt,
volt furcsa.
Most már a gyász is nyomot hagyott,
elment a legigazabb, ő maradt tiszta barátnak,
mások szerepeltek, hangadók, pletykás vénasszony módjára,
a másik benső világát feszegették, a másik megkérdezése nélkül.

Azt mondtátok hiányzik a miliő,
talán nekünk is, mi már megbocsátottunk,
ti még nem tudjátok kimondani,
talán érni kell.
Mi már egy más világot élünk,
mindennap tanuljuk elengedni a nem jót,
és befogadni a szeretetet, az újat a jövőt,
minden földi jót nektek.

Vezető politikus!

A minap egyik párt, vezető szó-szólója
azt találta mondani,
akik arra a pártra szavaznak, elveszett voks.
Megmondja valaki a tutit,
mi a jó neked, nekem, a reklámokkal,
 valótlan világokkal ugyanezt sulykolják.

Hazaáruló politikusok vígan
lubickolnak szabadon,
mint romlott hal a büdös vízben,
honpolgárok tömegeit büntetik a joggal,
önmagukat ugyanazon jog védelmezi,
az igazság pedig hiú ábránd.

Polgártársak, mindenki nyugodtan
szavazzon a szíve szerint,
saját akaratából, ha tévedett, ha nem,
mindkettő az övé, a jövő megmutatja.

A hatalmon lévők és az arra vágyók
mindig éhesek, eljő rövidesen
az idő, amikor bicskájuk beletörik,
és akkor nekünk józanul kell döntenünk.
Akik úgy gondolják ők mindenhatóak,
hamarosan a pokolban lábtörlőként szolgálnak.

Romlott!

Kivűl-belül látszik az enyészet,
ideig-óráig lehet fényesíteni,
de hamar türemkedik a valóság.
Ígérgetések halmozódnak, hegyekbe,
hiszi az ki ott tart, az adósságot
elvették a hatalmi szervezetektől,
ők betérhetnek sortban a templomba, nekik lehet.

A honpolgárok hiteleit dobálják,
ide-oda, szórunk egy kis magot,
majd a többit is ők fizetik, nem baj.
Hiszen erről szól már száz-ezer esztendő,
az ökör addig húz, míg meg nem szakad.
Tisztul a tudat, emelkedik a tett,
mögötte a gondolat,
a rothadó világ alkalmas lesz az új világban trágyának.

Tömeges elvándorlás!

Furcsa érzések, gondolatok,
 kerülnek felszínre,
elvándorolnak az orvosok,
miért mi az oka?
Réges-rég az igazi gyógyítást
elvitte a „gyógyszer-vegyipar”
egy olyan mellékvágányra, amely nem járható.

Tüneti kezelések folynak,
a lélekkel nem törődve,
a fájdalmat elnyomni és
folyamatosan szedetni a
szereket, mert nagy üzlet.
A hála pénzek apadnak,
kevés az emberek pénze,
kevés a fizetés minden szinten,
kivéve ott ahol nem kellene,
az ország állapotáért ők a felelősek.

Szükség van jó orvosokra,
az eskü a lelket erősíti, nem papír,
a bérek nem megfelelő szintje okozza a feszültséget.
Ha normális világot teremtünk, akkor ott
normális vezetőkre és emberekre van szükség,
harmóniát teremtve belül-kívül,
egymásért létezünk,
nem versenyezve, hanem segítve egymáson.






Alszik a bűn…

Milyen mennyiségű szennyet,
bűnt hordoz a föld az emberi létezés óta.
Nem tudhatjuk a múltat, talán így jobb,
az utóbbi évszázad és a mostani zászlóval halad a mocsokban.
A politika és kiszolgálói mit tettek és tesznek a pokol kapujáig,
oly mély és fertőzött, sötét minden, hogy most csak botorkálunk,fény után tapogatva.

Példaként állított ország,
rablott, ártatlan emberek aranyfogain, gyűrűin,
fehérgalléros, politikusok adómentesen kimentett,
a néptől ellopott vagyonán sütkérezik,
szárnyalnak kamatai a bankárok feneketlen zsebeiben.
A „második égés” után feléledt ország multi cégei,
energia szolgáltatókon, nagyüzemeken keresztül rabolja országunkat.
Korrupt politikusok, rablott milliárdjaikon vigyorogva a pofánkba röhögnek,
és újra harcba szállnak a hatalomért.

Elszámoltatás nem történt és nem is fog lenni,
mert az érintettek egymást nem bántják,
botcsinálta hordó szónokok,
most ígérnek fűt-fát, Kánaánt,ne higgyetek nekik,
ahol a legnagyobb a sötétség a mélység, ott lesz feltámadás,
elemi erővel tőr utat magának,
nem fogadja be az evolúció génmanipulált hulladékait!





Tavaszi fáradtság?

Nem hiszem, fáradt a nemzet azon része, aki tesz,
fásult a hang, szem, a test, a tekintet „odaát” időzik.
Kifacsart egyedek keresnek, kutatnak, de nem kérik a segítséget.

Egyre élesedik a tavasz, előrehozott újjáéledés,
követni kell, nem robogni előtte,
nem követelve, mindennek eljő az ideje,
nincsen mikor, akkor, amikor már nem homályos a tekintet.
Mikor elengedtük a szerzett javakat,
akkor mikor belenézünk egymás szemébe,
megfogjuk egymás kezét és öleljük egymást.

Majd ha nem ítélkezünk,
lelkiismeretünk megálljt követel,
odamegyek hozzád, megkérdezem, mi baj van,
azt mondod, kérlek, segíts és segítek, mert kérted,
pedig nekem sincs semmim,
de belül nagyon sok,
többet ér mindennél, adok neked szeretetet.


Késztetés!


Bekéredzkedik a plajbász, elindul,
az agyban impulzust kap a folyamat,
jön-jön, a grafit látszik,
értelmes szó, mondat,
nézőpont, majd kiderül.

Van, ki fest, falat, tájképet,
vérrel világot, ki érti-ki nem,
valami hajtja, neki azt csinálni kell,
nem kényszerből, csak jön bentről.

Alkotni más-más nézőpontból értelmeset,
ha fogadják jó, ha nem,
majd poszthumusz megemlítik.
Ezen látszik a valóság,
azon a zavart lélek műve,
lefolyik, csöpög, őrjöng,
alant megnyugszik.

Vér és verejték!

Sejtjeink milliárdjai sokat tudnak, többet, mint a mai technikai civilizációnk, pereputtyostól.
Létrehoztak egy csodálatos közösséget az ősidőkben, ami ma is tökéletesen működik, mintaként szolgálva a szemellenzős, okoskodó egyedeknek.
Minden működik ott belül, ők dolgoznak (mindenki) termelnek, égetnek, salaktalanítanak, beszélgetnek egymással, segítik egymást, információt adnak-vesznek.
Nincsenek herék, mindenkinek van feladata, amit elvégez, nem kér többet, mint amire szüksége van, így működik az emberi test, benne a sejtjeink.
Ha az egyensúly megbomlik, nem máshol, másban kell keresni a hibát,
csak mi emberek tehetünk róla!
Az újvilág építésénél csak figyelembe kell venni az emberi test csodás harmonikus működését, és a választ mindenre megkapjuk.
Vért izzad, vérzik a test, hideg verejték locsog a bőrön, hang mondja, ne vedd el a mesterséges szert, türelem, „tested” hangtalan üvöltve föl áll, és meggyógyítja önmagát!
 

Kollektív tudattalan!

Érezni a feszültséget, minden megnyilvánulás, beszélgetés tudatja.
Azok nem érzik, akik harcban állnak a hatalomért, ők elnyomják, erősebb a vágyuk mindennél, csak a „relatív” pillanatért élnek.
Egyre többen gondolatban már keresik a megoldást, ott benn, lapoznak, akkurátusan, él a kíváncsiság, vissza az elfeledett egységbe.
Hiányzik a falka ereje, melege, jó szó, bátorítás, félelem nélküli harmónia.
Egészséges pozitív gondolatok erősítik a „mezőt” egyben az „Anyát”, s az univerzumot, és önmagát tisztítja a lélek, mert a mindenség fontos része Ő!



 

Kapzsiság…

Hallottam még gyerekkoromban, találtak aranytárgyakat, egyebeket, be kellett szolgáltatni és az Állam fillérekkel honorálta mindezeket.
Valahol, valamikor, egy ember talált különböző Római kori tárgyakat, nem szolgáltatta be, eladogatta, hamar eltávozott az élők sorából és sokan, akik kapcsolatba kerültek a kincsekkel.
Pipogya perek folytak, eredménytelenül, ma az állam milliókért (euró) visszavásárolta őket.
A megoldás talán más lett volna, az állampolgár saját telkén talált dolgok az ő tulajdonát képezik, ha felajánlja az államnak, tisztességesen megfizetnék, mindenki jól jár, nincs gyász, per, tisztességtelen üzlet.
Töredékéért itt marad az országban, de hát a kapzsiság nagyúr!

 

Lelkiismeret!

Akkor, nem számít, túlzottan rendben folyik minden, apró jelek árulkodnak, de nem vesszük semmibe, nem a miénk.
Utólag már tudjuk mi lett volna, ha, így fejlődünk, valamit elérni, minden áron, ott ki kell kapcsolni, mert előrejutni ma csak így lehet, gátlások nélkül, ridegen.
A becsületes, lelkiismeretes munka az éhenhaláshoz sok, másra nem elég, vízválasztó időket élünk, sokan nem látják a mögöttes árnyakat, élik tovább kisded játékaikat.
Pedig az utolsó percekben lépkedünk, nem lesz könyörület, feltámadás, a romlatlan nem engedi belül, viselni fogjuk a teremtett félelmet, büntetést, lelkiismeretünk nem ismeri a megalkuvást!


A hatalom!

Kígyót-békát szórnak, már maguk sem hiszik, a népek tapsolnak, mosolyognak, otthon pedig másnap zokognak.
Édes ízű a hatalom, nincs munka, felelősség, megélhetési stressz, csak pillanatnyi élvezet, a tömegeket ezredéveken keresztül lehet a sárba taposni.
Szembe röhögik a világot keleten, s nyugaton, tagadják az Istent, imádják a pénzt, lelküket is garasokért árulják.
Tévedéseiket emberek milliárdjai és föld nyögi rendületlenül.
De telik a pohár, néha kicsordul, megrezzen rajtuk a fehérgallér, tán még nem félnek, pedig már készül, a hely ahol kedvükre dagonyázhatnak a pocsolyában.





 
Tisztuló kép!

Ideig-óráig takar az álarc,
Festék, máz, megrepedezik,
Pattog, leveti a látszatot.
Kibukkan a valós én,
Nem tudja megtagadni önmagát,
Évtizedekig nem néz tükörbe,
Ha beletekint, homályos élvezeteket láttat,
Láttat, mert azt akarja látni nem a valóságot.

Jönnek a figyelmeztetések, nem jelent semmit,
Elmúlik, egyszer élünk, csapjunk a lovak közé,
Uccu-neki.
Már néha gyengül a homály,
Jelez a test, lássuk a medvét.
Nincs gyógyír nyugaton-keleten,
A lélek éretlen vagy erős az én,
Most elutasítás, dac.

Pedig van visszaút, nem távol a messzeségben,
Bent belül és itt ahol élsz,
Csak keresni kell, nem feladni,
Alázattal kutatni, kérni, és megkapod,
Mosoly ül az arcodon, elindultál.

Hordó szónokok!

Nem csitul a zaj, csörtetnek, ígérnek,
Fűt-fát, most nem számít,
Odakerülni a húsos fazékhoz, mindenáron.
Sokan vannak, mint a bolondgomba, szaporodtak,
Érzik a pénz szagát, számukra mámorító, nekünk bűzlik.

Mai világunk lerongyolódott, pőre, fásult,
Beteg emberek tömegei járulnak az urnákhoz és szórják a port,
Sokszor egymás szemébe.
Álmodjunk egy szebb világot, együtt,
Erőszak, harc nélkül, egymást szeretve, ölelve,
Hitünk szerint.

Vegyes érzelmek!

Megvan a győztes, van, ki örül, van ki nem, nézőpont és sok más kérdése.
Még mindig látszik, az emberek valami ellen szavaznak, az érintett, száz-milliókat számláló pártok több százalékkal meghaladták az elvártat.
Úgy tűnik, a korrupció van hol természetes, vagy valakik tévedésből utaltak pénzeket és töltöttek ki útleveleket.
Az idő ledönti a korlátokat, a hatalmon voltak-lévők sem dőlhetnek hátra, mert előbb-utóbb minden kiderül, ha a becsület csorbul, kilátszik a meztelen igazság.

 

Ma!

Mit ér a ma, tegnap nélkül,
Ma dől el a holnap,
Érzések, gondolatok, vágyak formájában.
Teszem, végzem a feladatot, szeretet elvárással,
Ha te is hiszel önmagadban, mi ketten csodát teszünk.

Összeér az ég és a föld,
Küldjük, kapjuk az információt,
Megrágjuk, döntünk, beszélgetünk,
Védjük, vigyázzuk egymást, eggyek vagyunk,
Felismerjük, világosodik,
Ma gyarapodik a holnap.


Ítélkezni!

Ki teheti, hogy társa felett pálcát tör,
Emberfia nem, először,
Vizsgálja meg önmagát.
Megtett-e mindent a fejletlen,
Tudásának emeléséért,
Számon kérni csak ott lehet, hol van értelem,
Az értelmes tudja mi az értelmetlen.

Könnyű ott elvenni ahol mérték a látástól-vakulásig,
Ha nem tudnak felemelkedni ott, lehet erőt fitogtatni,
A fejeket sötétben tartani, néha engedni állatnak lenni.
Kéjesen zsíros pofával ítéletet hozni,
Átnézni tömegeken, etetni méreggel, szeméttel, társakat,
Szívni vérüket az utolsó perceikben is.

Meg állj, ki ítélsz, egy szóra,
Hamarosan eljön majd az óra,
Mikor ott állsz a tükör előtt,
A valót látod, önmagadtól félsz,
Remegve érinted a látványt,
Összeomlik, millió darabra
Most te önmagad bántod.

Nem kerekasztal!

Ütköznek a vélemények, egyik oldal védi az anyag-világ merev fizikai-biológiai tudományát, a másik próbál összekötő kapcsot lelni, mindhiába.
A lélek oldal nem tud tudományos elismerést tenni, de, ott nem is kell, működik, ha hittel, szeretettel végzik, gyógyult emberek szemébe kell nézni és nincs szükség Nobel-díjra.
Az elfogadás nem kéri az „eltávozást”, most építsük meg a hidat, engedjük magunkat emelkedni, szeretettel!





Látszólagos anyag!

A jelen valóságában megfogom, hideg, meleg, élettelen, különböző minőségében van itt, látszólag.
Volt már folyékony, kristály, ma is létezik mindegyik formában, mindig a lényeget mutatja.
Jelenléte nem tudatos, de az „Anya” aki létrehozta igen, hogy ki gondolkodik, ő biztosan, létrehozta az anyagból a látszatot, folyamatosan frissíti és figyelmezteti gyermekeit.
Ha nem hallgatnak rá, csak mosolyog, újra- gyúrja, valamiféle masszává, hogy mi lesz belőle, csak ő tudhatja.
 

Ég és föld között…
Lebegek, innen felfoghatatlan helyen, nem tudhatom, maradjak vagy induljak, ütköznek bennem a vélemények, jobb lenne maradni, mert a jó itt van.
A feladat vonz oda, tenni, alkotni ott, kiteljesedni, megérni, eggyé válni az eggyel, van mit tanulnom.




Mókuskerék!

A folyamat majd egyszer részben megáll, a szellem számtalan részre osztotta önmagát, mindent tapasztalni akar, az övéi között.
Nem befolyásolja a működést, mivel mindenütt, mindenben ott van.
Nem büntet senkit, mivel önmagát bünteti mindenki, sokan szidják, Istent nem tudják, hogy önmagukat bántják.
Nem ítél senkit, ítél a taláros nyakló nélkül, még nem tudja, holnap őt fogják elítélni, mindent, amit-rosszat cselekszünk, másokkal az összes a nyakunkban landol váratlanul, de nem tudjuk miért.
Visszatérünk oda ahonnan jöttünk, megtapasztalunk mindent, változtatunk, így működik a teremtés.
Újra meg újra visszajövünk, mert mindenkinek tudni kell mindent, ez a folyamat eltart az idő végtelenségéig.


Megtervezett ma!

Igen tegnap kell megtenni,
bekucorogni a kis sutba, szívedben,
szeretettel gondolni a mára,
megölelni a mindenséget.
Pihenni a szükségest, dolgozni annyit,
hogy fáradtság ne érjen,
annyi javat teremteni, ami elég, csak annyit,
mindid segíteni, neked is segítenek.

Nincs De! Nincs Ha!
Gyakorolni-gyakorolni és megint gyakorolni,
alázattal tenni, sikeresnek csak így lehet lenni.
Lassan eltűnnek az ellentétek,
együtt mosolygunk a szomszéddal,
bensőnk megtisztul,
a ráncaink megszépülnek,
külső világunk ragyog, ma!

„Felsőbbrendű”!

Ilyen nincs, van, ki az adott területen többet tud, van ki lelkileg előbbre tart, van ki művész, kézzel alkot.
Vannak szellemi és fizikai alkotók, egyenlők és nem többek, értéket teremtenek, nem herdálnak, nem ítélnek, és nem élnek más munkájából.
Ők minden felsőbbrendűek, tanulnak, nem hajtanak a papírok után, elismerésre nem vágynak, szeretik a mosolyt.




Fátyol…

Homályos minden,
A valóság cseppnyi érzete látszik,
Becsukódik az igazi világ,
Rejtve maradnak.
Keresi a lélek az eltűnt tisztaságot,
Vágyait mutatja töretlen,
Kutat kivűl, nem leli,
Lázasan fürkész, megleli belül.

Csak apró csendes homály oszlik,
Tisztul a látóhatár,
Nap-nap után sorakoznak a tények,
Nincs kőbe vésve, de tudott a múlt s jelen.
Szennyes értelem folyton takarja a fény szellemét,
Botladozik a saját tetteiben,
Nem veszi észre a küszöböt,
Beesik a fátyolon túlra.