Még itt eljön a nap!

 

Jótékonykodni…

 

 

Nem tetszelegni kell, lássátok, én adok,

A megunt ócska dolgaimat nektek adom,

Tessék alamizsna.

Vezetni kell, példát mutatni, elől haladni, tanítani,

A fejletlenre figyelni, irányítani,

Észrevétlenül találja meg a saját útját,

Ahol fejlődni képes.

Nagyság nem a vagyon mértékében nyilvánul meg,

Hanem ott, hogy mit tud adni tudása által a mindenségnek.

 

 

 

 Sűrű köd!

Tejfeles képlékeny homály,
Nem mozdul, újfent bizonyítja létét, de kinek?
A nap feloldja, kisepri, már ragyog a holnap.
Lajtorján jön, nagyokat lép, követi a változás,
Nyomában buggyant három réteg a ma,
Súlyával döngöli bele a múltba,
Írás nem szól róla, feledésbe merül.
Ércesen jön a holnap, vágyom rá,
Elviszi a fáradt tegnapot,
A bizalmatlan szívek nyílnak,
Ezernyi csillámot szór szerte-széjjel a fény.

 

Belső vívódás…

Szürke napok menetelnek,
nyirkos hideg veríték áztatja a földet.
Lépegetnek kérdések, tolakodnak,
megállj, a válasz jön, de még nem tudom,
az idő dermedten mozdul,
sorsfordító hétköznapok.
Nézem szemeidet és a többekét,
van, kinek csillog a remény, van, ki feladja,
mindez lejátszódik a benső színpadon,
nem aggódom, „játszom tovább”.
Fekete fellegek dübörögnek, mindhiába,
látszik egy leheletnyi kék szalag, indulok.

 

Itt vagy!

Lágy szellő simogatja orcádat,
Friss eső permetez, napsütésben,
„Tisztán” állsz előttem, szemeid mondják.
Térdre ereszkedem, kérlek,
Légy továbbra is társam itt a tettek mezején,
Szívünk sugározzon szeretetet, szemeink bizalmat,
És akkor minden a miénk.

 

 

 Ide-oda át-menet!


Vékony jégen állok, lépni szükséges,
Sok-sok lépés, még míg tudok a vízen-, jégen járni,
A tűz-járás után ezt is azt is leckének fogom venni.

Botcsinálta hadurak irányítják a jelen világot,
Mindenki más megtűrt fogaskerék e-gépezetben,
De fordul maholnap minden,
Öblös ismeretlen hang zengi világgá, változás.

Megtűrt személyek egyenes derékkal tekintenek a fénybe,
A béklyók lehulltak, térden csúszva szedik össze az urak,
Félve kérdezik talán önmaguktól,
Felvesszük most mi,” az én vétkem”,
Dörren a hang, NEM, csak tanulni!

 

 

Nincs, Miért?

Elindulok a cél irányában,
Pozitívan örömmel,
Két tiszta lélek tart velem.
Nincs előzetes jelzés,
Felhőtlen a tér,
Az út elején megállítanak,
Kissé gondterhes arcok, de kisimulnak.
A cél örömmel befogad,
„Újfent” jeleztek,
Tettek valamit, nem keveset, köszönöm!

Szekéren?

Utazás az elfeledett tegnaptól,
Beugrik a kép, echós szekéren ülünk,
Többedmagammal, mosolygós idilli érzések.
Ma a modern szekér nem szállít,
Valaki azt mondta ne menjen,
Gondviselés irányít, elfogadom,
Ami elment milliószorosa jön, időben.
Ragyogó tekintet, bizalommal a holnapban, Ma!

 

Ki mondja meg…

Mit ér a lét ebben a mában,
Mit ér a szeretet, tegnap- ma-holnap,
Mit ér a gigantikus alkotás a végtelenben,
Mit ér az önzetlen adni-kapni benn-kinn,
Mit ér a szerelem nekünk, egymással,
Mit ér az életünk a mindenségben?
Kérdések kérdései, a válasz bennünk van: Ott Ő az, megmondja!

 

Tudni!

Mennyire más úgy tanulni,
Hogy a tudás vezérel, nem a kényszer,
Mennyire más az önzést, irigységet,
Hátra hagyni, jót adni-várni,
Mennyire más a hibát nem másban keresni,
Önmagam tisztítva mindenkit szeretni,
Mennyire más tudást adni és gyermektől tanulni.
Tudni a jót egyensúlyban a rosszal,
A tegnap- ma-holnap itt egyesül!

 

Fekete szurok!

A katlanban forr, rotyog a tegnap, ma, itt belül,
Azt mondtad még kétszáz év, nem,
Te azt mondtad húsz, nem,
Én azt mondom Most,
Nincs mit várni, a szikra lángot hoz,
A láng eltüntet, csak azt, amit fontos,
Nem lehet hagyni, és majd megint újra kezdeni,
Kénes bűz terjeng, a kódot kutatom, kutatom, kérem és ragadom!

 

Föld!

Földanya gyermekei vagyunk,
Teremtőnk ő fizikailag, lelkileg a Mindenható.
Kéréseinket veszi Anyánk,
Teljesíti érdem szerint,
Nekünk is vigyázni kell, rá mert ő maga az élet.
Egységben a Föld- Univerzum, minden egy és más,
Él, változik, önmagában mindig újjá születik, összetartja a szeretet!

 

 

Fojtogató mindennapok!

Tanulj fiam, mert ha nem, sokat kell majd dolgoznod,
látod, anyád-apád mennyit dolgozik, mégsem megy semmire.
Tanulnak fiaink sokat, csak nem jó az irány,
el akarják adni azt, amit más megtermelt,
üzletelnek olyan papírokkal, amelyek mögött a nagy semmi délcegen áll.
Dolgoznak idegenek kérész életű üzemeiben,
ott ahol a termék nem sokat ér,
másnap eldobandó, vedd az újat,
kiégnek testileg-lelkileg,tekintetük réved a semmibe.

Hivatalok gombamód szaporodnak,
beülnek a világi papok támogatói,
jó zsíros kényelmes ülepre,
fenyegetik az Isten adta népet,
lehúzzák róla utolsó gatyáját,
kirázzák belőle vér-verejtékes garasait.
De már ébredezik az értelem,
kísérleti úton halad a tett,
nagy levegőt szív fiatal idősebb,
igazgatják az idő folyamát megfelelő mederben,
tudják már a megoldást!

 

 

 

Jövő!

Nem tudom, hiszem a befolyást,
a vér félelmet kelt, de tiszta, bízom,
tisztulás,felemelkedés.
Minden változás katartikus, lenn-fenn,
majd beáll, megnyugszik, kisimul,
ütemesen lüktet, egységben minden.
Önmagunkkal nem bírunk,
pedig az a legfontosabb,
mert akkor lehet kiteljesedni, ha rendben, vagyok,
így tudok teljességgel segíteni!

 

 

Megjött…

Kit régtől vágytál, vágytatok,
eljött az idő, megérett, megérkezett,
nagy feladatot vállaltok, de ez az élet értelme.
Tanítani és tanulni ez a nemes dolgotok,
nektek és őneki, istápolni útján, mert azért jött,
hogy vele megváltozzon a világ.
Nektek pedig vele kell emelkedni,
vigyázni egészségetekre és mindig büszkén,
szerényen örülni, sikereinek.
Őszinte tisztességgel kívánom a szeretet legyen veletek!

 

Hajnali gondolatok!

Minden pozitív gondolatok élnek,
függetlenül a hessegetett mégsemtől.
Az emberi test csodálatos megújulása,
önmaga gyógyítása működik, ha engedik.
 A nem gondolatok erdeit,
az igen várásnak el fontos lepni.
Kezünk nem átall gúlába összekapcsolódni,
szerényen kérni, kérni és kérni,
az eredmény érkezik.
Állok a végtelen közepén,
enyhe fuvallat érint, lassan átölel a szeretet!

 

 

 

Menni…

Addig, amíg a megoldás kiált,
ha kell hétmérföldön át határozott léptekkel,
ha itt nem lelem, valahol a mindenségben ráakadok és hozom magammal.
Kérdezted mit?
A megoldást űzöm időn túl,
a dimenziók rengetegében,
sűrű létező rácsok között, néha megpihenve!
Találkozom veled, másokkal, elmondjuk a látottakat,
megyünk tovább együtt, megtaláltuk!


 

A gonosz!

Harc a gonosszal, életünk része,
gigantikus küzdelem a teremtett rosszal,
mert a mérleg nyelve billeg, és ha nincs harmónia,
kiegyenlítődés, akkor már kezdünk kérni.
Nagy feladat összhangba kerülni az egésszel,
a minden egyel,
beszélgessünk egymással és odaáttal,
nem megállni, hiszem jó az utunk!

 

 

 

Avatar!

Nézem és hallgatom, kapcsolat,
összekapcsolódtunk.
Érzem a föld hatalmas erejét,
együtt lüktetünk.
Rengeteg tanulni valóm van és szükségem van rá,
mert a jövő csillog előttem.
Üzenet nekem, mindenkinek,
érdemes küzdeni.
Apró csodák sorakoznak,
minden lépcsőfok jelent valamit.
Velem van egyben az egész, érdemes!

 

Kopogó szellem…

Ha átlépi a küszöböt, tudni fogjuk,
jön, nincs vissza,
aggódásból épül a drukk.
Nem messiás, akit követni illik,
mikor megjelenik a bizonyosság,
szétárad bennünk, sejtjeink köszöntik,
 fogadják,éltetik tovább.
Kitisztul a belső tér,
már ott volt örök idők óta, nem hittük,
most is súlyos a teher, néha könnyű-nehéz,
a mérleg beáll, a segítség vállvetve velünk viszi a feladatot!

 

Élet kísérlet!

Belemerítkezni, még nem hoz eredményt,
átadni teljesen önmagad az már valami.
Hinni benne lazán, menni-menni és menni tovább,
nem föladni, keresni, kérdezni.
Beszélgetni, átadni azt, amit te tudsz.
Figyelni arra, amit neked mondanak, itt,
kapcsolatba kerülni és figyelni, amit mondanak ott.
Elmélyült séta a dimenziók között,
mert a cél megismerni, tudni és alkalmazni,
a mindenség várja a tanulni vágyókat,
hozza az elixírt!

 

 

 

 

Ott voltam…
 
Együtt veletek, akik még jelen voltatok,
nehéz szavakkal leírni, talán nem is lehet.
Úgy tűnik minden szó elcsépeltnek hat.
Ki megérett rá, mint az érett gyümölcs ott volt,
és jönnek mások is, még nincs bizonyosság,
a következő után papírra vetem.
Már régóta érzem az erőt, ha adom,
most kaptam, Köszönöm!

 

 

Homokóra!

Folyik, egyre csak fogy,
észre sem vesszük már nincs,
jobb, így mert készülnénk, várnánk, most.
Építenünk fontos magunkat,
családot, közösséget,
lepereg a film és mi magunk elemezzük
az eltelt szétfolyt homokszemeket.
Ott építs egy újat,
 majd mikor újra jössz, hozd magaddal.
Hagyd a hibákat,
kezdj egy másikat, jobbat!


Lépések…

Az idő vasfoga rágja a nemesacélt,
nemigen tud mit kezdeni vele, átalakítja,
még edzettebbé teszi.
Lépéseink hangjai elvésznek,
de nyomunk beég az idő acélszerkezetébe,
nyomot hagynak, láthatatlan jeleket.
A formánk, testünk köddé válik,
a tudás, amely szolgált, az arra érdemesek viszik tovább,
addig, amíg megint átvesszük és tudatunk,
lépéseink újra égnek!

 

Rólad…

Fontos láncszem vagy itt-e gépezetben,
küldetésed van, nemes,
 nézz a gyermeked szemébe,
már tudod a miértet.
Nem vagy magányos, mert akikre szükséged
 van, azok veled vannak,
 szeretnek, vedd észre, feledd a negatív gondolatokat,
 figyelj, tanulsz és tanítasz.
Bízzál magadban, ha megteszed mások benned fognak bízni.
Akit szeretsz, mond a szemébe,
ha megbántottad, szólj, kérlek, ne haragudj,
és öleld meg.
 Fogadd a segítséget, mert egymásért élünk itt e földön.
Rólad szól a történet, a te mosolyod jókedvre deríti társaidat.
Mindenből add a legjobbat, te is azt kapod.
Ha sugárzod a szeretetet,
holnap megkapod te is azt, amire vágysz!

 

 

Lenn-fenn…

Hullámzik, építi önmagát,
Törekedne az egyensúly teremtésére.
Mindig beljebb és beljebb hatolok,
A napi nehézségektől független,
A lépték más itt és ott.

Összhangot, átjárhatóságot,
Kapcsolatot keresem,
Lassan, komótosan nyílik az ajtó,
Át fogok menni és visszatérek,
Hozom onnan, ami ide lényeges,
Viszem azt, ami oda tapasztalat.

Átformálódnak a gondolataim,
Alakul körülöttem a lét,
Mindent, amit tudok, átadok,
Amit nem átveszek,
„Ahogy lenn úgy fenn” végtelen!

 

Öngól!

Könnyebb berúgni, mert nem védekeznek, nem számítanak rá,
a hatalom átveszi az önkormányzatok adósságait, egy, ejnye-ejnye, kíséretében,
de aztán jó gyerekek legyetek ám!
Tehát nekik lehet adósságot halmozni, Polgármestereknek, Testületeknek,
felhatalmazásuk van rá!
Majd a nép kifizeti, egy kis adó emelés ide-oda és már meg is van,
a nép a csaló uzsorás hitelekkel pokolra jut, a bankokat, végrehajtókat, bíróságokat senki nem támadja, mindent megtehetnek, ők a pokol urai.
A beteg, míg tudja, ássa saját sírját, amikor elkészült, beleesik!

 

 

Szorító gondolatok!

Képes vagy mindent elviselni,
lét adta nehézségeket, magad teremtetted?
Nem, mindannyian, lebontani is többen tudjuk.
eljön egy határ, amikor azt mondjuk elég,
akkor, amikor gátlástalanul támadják vétlen gyermekeinket.
Akkor, amikor minden második honpolgár úgy szól,
szívesen külhonba dolgozna, élne.
Nehéz terhet cipelünk, szétszedjük darabokra,
átalakítjuk megfelelően, ahogy a szívünk diktálja,
ma, gondolva a holnapra!

Holnap!

Valamikor a kezdetén, nem ment,
úgy döntöttem nem erőltetem,
föladom, de rugaszkodjunk neki még egyszer,
és csodák-csodájára sikerült.
Bennem maradt-e történet ma is,
most sem megy, mozdulatlan,
nekicsapódok az ellen páncélfalának.
De nem engedek, mert győzni tudok,
a változás követeli a szelíd harcot,
töretlenül megvívni, lépésről-lépésre.

 

Elmentél!

Elvitted vágyaidat, terveidet,
majd odaát megvalósítod.
Itt hagytad nekünk ezt a semmilyen világot,
te is mást akartál, de a szűk érdek nem támogatta.
Igaz jó barát voltál, munkában, szőlőhegyen, meccsen,
az életben.
Vigyázd álmainkat, szeretett leányoddal, viszontlátásra!

 

Súly…

Hordozzuk magunkkal, folyamatosan, döntünk,
Mint újságíró a média szócsöve,
Teleszórom a magyar nyelvet idegen szavakkal,
Talán így nagyobbnak látszom.

Mint politikus, szabadon garázdálkodhatok saját zsebre,
Engedhetem az uzsorások esztelen rombolását,
Az idegen nagytőke szabad rablását.

Mint taláros ítélkezhetek, csak a lelkiismeretemmel kell elszámolni,
Ha tévedek, nem baj benn van a pakliban,
Mert jogot védek nem igazat.

Mint orvos felesküdtem, de ki nem,
A gyógyításra, elfogadom a hálapénzt,
Sőt néha követelem, a beteg meghalt, mert tévedtem,
Előfordul, a műtét sikerült.

Mint honpolgár itthon nem találok munkát,
Megyek külhonba, szintén rabszolgának,
Mindig megjövök az alamizsnát elkölteni.

Mindezek énjeim sok-sok életen keresztül visszaütnek,
Mert szenvedem azt, amit én teremtettem,
Eljött az idő, hogy magamat újra formáljam!

 

 

Zajló történések…

Sok-sok kérdés, megfontolt válasz,
Más –más vélemény, színes kavalkád.
Új ismeretségek, régi szeretet, tiszta energiák,
Unalmas vallási témák,
Egyszerű napok a vezénylő oskolában.
Mégis töltődés a csörgedező forrásból,
Áradó szeretet a szemekben, lelkekben, jó együtt!

 

Angyali hétköznapok…

Mindig léteztek nem csak a gondolatainkban,
Itt is voltak, vannak velünk csak nem vettük figyelembe őket.
Elmentünk mellettük, pedig most is áll egy melletted-mellettem,
Megsimogatom szárnyait, szépséges haját,
Színes felhőkből szőtt ruháját.
Érintem orcáját, megfogom gondoskodó kezeit,
Nézem szemeit, ott van minden, amit keresek.

 

Sötét erdő!

Több, mint húsz telet átbotorkáltunk,
Bolyongunk az erdőben, úgy hittük,
Kijöttünk egy eszméből, jobb lesz.
Betévedtünk máshová, ami rosszabb, mint az előző,
Ez nem az előző dicsérete,
Ott ahol látszatra szebb minden,
Több van a zsebekben, de kevés a fejekben,
Romlottabb, mint a miénk,
Pedig idejük volt jót tenni.
Választóvíz előtt állunk,
Neki kell állnunk, lebontani a testet-lelket romboló jelent,
Meg kell tenni, mert ha nem a föld rövidesen megteszi!

 

Más…

Nem fogadom el a drogok használatát,
Gyógyítás céljából sem,
A sérült tudatot önmagában szükséges vizsgálni.
Nem fogadom el még a sámánoktól sem,
A tudat állapot változást okozó növényi főzetek használatát,
Ilyen eszközök nélkül is el kell jutni az úgymond tisztábban látásig,
Megfelelő gyakorlással.
Magyarázom a leckét, de kinek,
Önmagamat igazolom,
Úgy gondolom ez így rendben van? Igen!

 

Kerék…

Az idő vasfoga folyton belemar,
A létforgatag látszat történeteibe.
Nem létező messzeségbe vész a múlt,
Halad a jelen öles léptekkel,
Hétmérföldes csizma már rég lekopott, lábáról.
Akadozik a forgatag bizalma önmagával szemben,
Nem tudja levetni ezeréves kishitűségét,
A kerék meg nem áll, forog-forog, tovább!

 

Tisztulás…

Minden útjában áll, ami mást akar,
Becsületesen élni, dolgozni,
Mindent és mindenkit lekenyerez,
Vagy megpróbálja.
Nem érdekli a környezetvédelem,
Az állatok, emberek a föld jövője,
Csak egy lebeg előtte a haszon.

Megtesz mindent érte, öl, rombol,
Poklot teremtve, félelmet,
Aggódást a földön és mindenütt, A Pénzért!
Megvívjuk vele a harcot, lesz, aki vele tart, sokan,
Aki nem az a szeretetet választja, az életet!

 

Kérlek...

Keményen szóltam, de nem bántóan,
Mindig van szó, értesítés, megértem.
Ha nincs, hiába várom, szólok én,
Szeretlek benneteket,
Szeretnék segíteni ha, engeded, kéred.

Létünk értelme egymás megsegítése,
Jó szóval, öleléssel, mosollyal,
Van még sok egyéb a tarsolyban.
Engedd a szíved nyitódni,
Meglátod felül tudsz emelkedni gondokon,
Ha szerető kéz érinti kezedet!


Tiszta tekintet!

Emeld fel fejedet, nézz a napba,
Csukd be szemeidet,
Képzelj el magad körül egy falat,
Belül minden szép.

Kívül maradtak a gondok, aggódások,
Tragédiák, nem tudnak áthatolni-e falakon,
Mosolyogj, szeresd magadat,
Téged is szeretnek, most is.

A földi élet negatív tragédiái
Előre vetítik a sikert,
Mert benned van, ott lappang a szemedben,
Lágyan, szerényen várakozik,
Már itt van a kertek alatt.

 

 

Belül…

Nem csak a külső világot tanuljuk,
Hanem igazán a bensőt,
Mert a csodák ott vannak,
Hogy megszülethessenek,
Először önmagunk belső világa a tanulmány.

Nehéz rögös út, de a felfedezés mámorító,
Lassan haladunk és nem tudunk sietni,
Mert a türelem is lecke.

Naponta a gyakorlás szekere viszi a tudást,
A végtelen úton, minden állomás ahol megállunk,
Szebb és szebb!

 

 

Ajándék!

Közeleg az ünnep,
Lázasan költ, ki erőn felül,
Van ki szerényen.
Ha igazán akarok, szívből teszem,
Én készítem vagy könyvet,
Használati tárgyat adok.
Az érték nem számíthat
A szeretetölelés már többet ér mindennél,
Az ajándék te és ő, vagytok egymásnak!

 

Állj fel!

Támad a sötét, minden eszközzel,
Szövetségese a törvény, alkalmazkodik hozzá,
Mint parazita a konchoz,
Földönfutót próbálnak belőled tenni.
Mi is szövetségesek vagyunk, ketten,
Veled és a fénnyel, már hárman állunk szilárdan, együtt,
Bensőnk tükre a mindenségnek,
Legyőzhetetlenek vagyunk.
Kéz a kézben nézünk egymás szemében,
Apró szikra pattan, fényben állunk, ketten!

Tárt ajtók…

Bejön, nem jön, mi határozza meg,
Mit várok, mit szeretnék?
Megértem-e rá, szívből kívánom,
Vagy csak sóvárgás a nem létező után.
Mindenből kérek, annyit amennyire szükségem van,
Nem többet, holnap megint kérek,
Érdem szerint kapom.
Az ajtó nyitva, nem csukódik be,
Tiszta tudattal, mosolyogva várlak,
Öleléssel fogadlak, ott, amikor itt az ideje!

Hideg!

Szétárad sejtszinten, ha engedem,
Fagyos hajnalon keresem a kemence sut
Bensőséges anyai melegét.
Gondolat erdők rengetegében a múlt árnyai villannak,
Sorjáznak, megszépíti a távol,
Nem kívánom visszahozni,
Már itt helye nincs.
Munkálkodik bennem a most,
Többet, jobbat, élhetőbbet átadni,
Nem mennyiségben, minőségben, áldás így kísér!

 

 

Visszafogott…

 

Előfordul, néha rossz helyre engedjük

a miértre nincs válasz,

utána már vigyázva tekintünk,

mosolygunk és simogatunk,

a szív keresi a társat, társakat, 

sugarakat bocsájt ki 

a visszajelzést nem tudjuk

csak érezzük, fürdünk benne.

Ha nincs elvárt válasz nem baj,

minden érlelődik, a szem megmutatja,

titkokat felfedi, még ha önmagunknak sem merjük megvallani.

haladunk türelmesen,hidd, el van kiút,

a magot elvetettük, ápoljuk, gondozzuk,

erősek vagyunk, mi ketten.

 

 

Ima!

 

Kérek annyit, amennyi a társaimnak, 

Családomnak, nekem, elegendő. 

Óvom a természetet, mindannyiunk szülőföldjét,

A jövő nemzedékei számára.

Dolgozom magam és mások javára,

Teremtek javakat, változtatom,

Megújítom a világot, összhangban az eggyel.

 

Lobog a tűz!

 

Egész évben áldott az ünnep,

Fáradtak az igát vonszoló egyedek,

Néznek kifelé, de nem lelik a kapaszkodót,

Várják a „születést”, hátha,

Hiszem, megleljük, nehéz szülés lesz,

Sok munka, de megéri, 

Erősödünk a további feladatokra, 

Együtt, mindannyian!

 

Színes kavalkád!

 

Gyalog és tömeg közlekedem,

Megérdemelten pihen a „szekér”.

Látszik az arcokon, sugározza a tekintet, 

Így péntek délután, pihenek, bulizom, sokat alszom.

Mint ismeretlen kérdezek,

A válaszok segítőkészek, nyitottak,

Érezni, hogy nem beszélgetnek egymással az emberek.

Fehér, fekete, sárga, örül, megnyílik,

Szem mosolyog, egész évre karácsonyt kívánunk, egymásnak!

 

Felelősség!

 

Mindig felelősek vagyunk, tetteinkért,

Gondolatainkért, amit felépítünk.

Teremtettünk egy világot, amiben most élünk,

Ezt hagyjuk gyermekeinkre.

 

Levetjük, szenvedve, „földi ruhánkat”,

Nem törődünk a természettel,

Az egészséggel, csak a vigassággal,

Mindenből többet-többet elvet követjük.

 

Új „földi ruhát” öltünk,

A nevelésünk kudarc,

Az új világ beteg,

Ki tette mind ezt?

Sokáig nézzünk a tükörbe, meglátjuk!

 

Új-év!

Következő állomás,
Leszállunk, vagy megyünk tovább,
Dönteni minekünk szükségeltetik,
Újat kezdünk?

Valami jobbat, nem csak az elmúltnál,
Hanem sok-sok tíz-száz-ezer évnél különbet.
Kihívás ez, nem tudtuk megtanulni,
Vagy nem akartuk, homályba vész a múlt,
El is homályosítjuk, gyűrűznek az érdekek.

Újabb lehetőség a tettekre,
A benső harc megkezdődött,
Az én-Én harcban áll,
Könnyes ütközet,
De érkezik a megteremtett jövő!

 

 

Valami készül!

Benne van a levegőben, mondják így is,
Már egynéhányan úgy érzik tenni, kell,
Nem kivűl, belül.

Jönnek, akik megelégelték az embertelent,
A szemük sugározza a holnapot, ma,
Kérdeznek-kérdeznek és tanítanak,
Jó együtt lépni tovább.

Keress addig, amíg nem leled,
Ha megvan, tartsd meg,
Tegyél hozzá magadból, Ő is ad hozzá,
Alakul a mi közösen áhított világunk,
Így leszünk újra eggyek!



 

Bakonyság!

Sétálni a Bakony szívében jó érzés,
Takaros kis házikók, sok-sok vendéglátó ház,
Megélnek.

Mindenhol glédába rakva a tüzelő,
Az utcán alig látni embereket,
Jönnek szemben és köszönnek,
Pedig ismeretlenek vagyunk,
Ők még közösségben élnek, igaziban.

Füstölnek a kémények, mégsem érezni,
Hogy ők szennyeznek,
Mindenütt rend a portákon,
Amijük van elég.

Sötétedik, csend és nyugalom itt érezhető,
Bebújnak otthonaikban,
Barátságos ebek szólnak, kötelességből,
Ők és az emberek szeretik egymást,
És az idegent.

 

 

Átalakulás…

Nem tudom, mit hoz a jövő,
de gondolataimmal alakíthatom.
Nem tudom, mit fogsz kérdezni tőlem,
de az igazat mondom.
Nem tudom, hogy kell maradandót alkotni,
de törekszem rá.
Nem tudom milyen a mindent átható szeretet,
de naponta gyakorlom.
Nem tudom, hol székel a jó Isten,
de mindig velem van.

 Mit tehetünk?

Mindent, amiben hiszünk,
Névben azonosak vagyunk,
Tegyük meg a lehetetlent, barátom.

A csodák nem hivalkodnak,
Csendesen dolgoznak minden nap-nap után,
Aki segít, bennünk létezik.

Beszélgetni fogunk a láthatatlan mindenségben,
Szabad akarattal rendelkezünk,
A változtatás joga a miénk.

Teszünk most olyat,
Amiben többen nem hisznek,
De mi hiszünk a másik holnapban, most!

 

Megyünk…

Haladunk, valameddig együtt,
változást az idők szavát másként érzékeljük,
értékeljük.
A bennünk átélt életek lüktetnek,
minden szinten jeleznek,”szólnak”,
figyelj, kereszteződések jönnek.
Te azt mondod, én nem úgy látom,
hogy melyik a jó, mindketten átéljük,
megyünk tovább, más-más utakon.

 

Feladatok!

Az anyag várja gondolatainkat,
ha megérkezik hozzá, örömmel alakul,
mert a kódot hordozza,
az örökös megújulás ösvényén, szeretetben.

Behunyom szemeimet, ott vagyok középen,
ahol a mindenség szíve található,
felemel a tökéletes csend, nyugalom,
szikráznak bennem a tettek gondolatai.

Ösztökél a ma, együtt dobban a szív,
lassan felkél a nap, ébredezik a föld,
szilárdan állok a mindenségben,
az idő eltűnt, nem vagyok egyedül!

 

Meditáció!

Elindulunk, önakaratunktól vezérelve,
„tiszta”bárányfelhős napos időben,
egyszerű az ok, eljött az idő,
nem magányos farkasként vágunk bele, együtt.

Az elképzelt világunk majd olyanná válik,
mint benső gondolataink,
visszatérünk „Anyánk” ölébe, újra egyek leszünk.

A természet együtt rezeg velünk,
érzi hangulatváltozásainkat, ahogy mi is az övét,
az élet lüktet a végtelenben.

 

 

 

 Már jelez!

Rendületlenül fejlődik,
mozog, alszik, mérges, ha zavarják,
hátat fordít, még nem tudhatjátok,
lány vagy fiú vagyok én!

Még nem kíváncsi a külső világra,
életvízben lubickol, kacag az anyával,
izgulnak már a mamák-papák,
unoka már ő a javából!

 

Várakozás…

Igen, bizalommal várom,
teszem, amit tennem kell,
magamban teremtem a jobbat,
minden az utat szolgálja.

Lecsendesedett bennem a látszat,
valahol távolban mégis közel azt sugallja,
tudjuk azt, amit ott.

A függönyt elhúzom, kilép a holnap,
látom, már holnap van,
lebeg minden még képlékeny,
lassan szilárdul a képzelet.

Várok, és közben haladok,
cikáznak a részletek előttem,
még változtatok,
döntéseim adják a szilárd sorsomat,
nem hibáztatok csak éberen lazán kérek.

 

 

Elengedés…

Hatalmas munka a legjavából,
vágyak, gyűlölet, harc,
önmagunk lecsendesítése.

És akkor kivűl megszűnik a háború,
éhínség, betegség,
harmónia lesz ott és itt.

Ennyi a Titok, nem több, ugye nehéz elhinni,
fogcsikorgatva taposom a sarat,
ballagok göröngyös, kopár úton,
sétálok üde selymes pázsiton.